GERMANIA
(1.) Germania egészét a galloktól,
raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól
és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el; egyebütt -
széles földnyelveket és hatalmas kiterjedésű szigeteket fogva közre -
az óceán veszi körül; néhány törzs és király, kiket a háború tárt fel,
csak nemrég vált ismertté. A Rhenus, mely a Raeti Alpok
megközelíthetetlen és meredek csúcsán ered, enyhén nyugat felé
kanyarodva az Északi-óceánba vegyül. A Danuvius az Abnoba-hegység lankás
és szelíden emelkedő vonulatáról tör elő és több nép földjét járja
végig, míg végül hat mederben a Pontusi-tengerbe ömlik; a hetedik ág
mocsarakba vész.
(2.) Véleményem szerint a germánok őslakosok, oda
vándorolt vagy befogadott törzsekkel egyáltalán nem keveredtek, mivel
egykor nem is szárazföldön, hanem hajóhaddal érkeztek azok, akik
lakóhelyet akartak cserélni, azon túl pedig a mérhetetlen és - hogy úgy
mondjam - ellenszegülő óceánt ritkán keresik fel a mi világunk felől
hajókkal. Ki az továbbá, aki - nem szólva az ijesztő és ismeretlen
tenger veszélyeiről - Asiát, Africát vagy Italiát odahagyván, Germaniába
igyekeznék, erre a kietlen, zord éghajlatú, műveletlenségének
látványával elszomorító vidékre, ha az nem hazája?
Régi énekeikben - ez náluk az emlékezésnek és az
évkönyveknek egyetlen fajtája, - Tuistót, a földszülte istent ünneplik.
Ennek fiát, Mannust, népük ősének és alapítójának tartják, Mannusnak
pedig három fiút tulajdonítanak, akikről az óceánhoz legközelebb lakókat
ingaevonoknak, a közbülsőket herminonoknak, a többit istaevonoknak
nevezik. Némelyek - már amint ezt a régiség meg is engedi, - azt
állítják, hogy több fia volt az istennek, és több megjelölése a népnek:
marsusok, gambriviusok, suebek, vandálok, s mindezek igazi és ősi nevek.
Egyébként a "Germania" név új keletű, és nemrég alkalmazzák, mivel
annak idején azokat nevezték germánoknak, akik elsőnek kelvén át a
Rhenuson, elűzték a gallokat, és akik most tungereknek mondják magukat:
így egyetlen törzsnek a neve, nem a népé, vált lassan általánossá, oly
módon, hogy valamennyiüket először a leigázottak nevezték el félelmükben
a hódítóról germánoknak, majd ők maguk is, miután már megtalálták a
nevet.
(3.) Azt beszélik, járt náluk Hercules is, és őt, a
legelső hőst éneklik, mikor harcba vonulnak. Vannak olyan énekeik is,
melyeknek megszólaltatásával, az úgynevezett barditus-szal
feltüzelik a harci bátorságot, és az eljövendő csata szerencséjét az
ének hangzásából jósolják meg: mert rémületet keltenek vagy megrémülnek,
aszerint, ahogy a hadrend felzúgott; úgy gondolják, hogy nem is hang
az, hanem a férfierő összecsendülése. Arra törekszenek elsősorban, hogy
zord legyen az ének és tompa a morajlás: szájuk elé tartják tehát
pajzsukat, hogy a visszaverődő hang minél öblösebben és fenyegetőbben
dagadjon. Egyébként némelyek úgy vélik, hogy ama hosszú és mesés
kalandozás során Ulixes is erre az óceánra sodródott és megjárta
Germania földjét, s hogy a Rhenus partján fekvő és ma is lakott
Asciburgiumot ő alapította és nevezte el, sőt állítólag még egy
Ulixestől szentelt és atyjának, Laertesnek a nevével ellátott oltárt is
találtak valamikor ugyanazon a helyen, és Germania s Raetia határán
mindmáig állnak bizonyos, görög betűkkel telerótt síremlékek. Nincs
szándékomban ezt érvekkel erősítgetni vagy cáfolni: tetszése szerint
tartsa ki-ki hihetetlennek vagy hihetőnek.
(4.) Én magam azok véleményéhez csatlakozom, akiknek
megítélése szerint Germania népei nem házasodtak össze más törzsekkel,
így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagához hasonló
nemzetnek. Innen van az is, hogy - bármily nagy a lakosság száma, -
mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk,
testük megtermett, de csak közelharcban erős; a munkát és a fáradságot
már nem bírják úgy, a szomjúságot s a hőséget alig tudják elviselni, a
hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és talajviszonyok
következtében megszokták.
(5.) Földje látszatra bizonyos eltéréseket mutat,
általában mégis vagy borzasztó erdőségek, vagy rút mocsarak borítják;
nedvesebb Gallia, szelesebb Noricum és Pannonia felé; a gabonát
megtermi, a gyümölcsfáknak nem kedvez, jószágban gazdag, de a legtöbb
állat satnya. Még a szarvasmarha is nélkülözi sajátos díszét vagy
homloka ékességét; számuknak örülnek, ez egyedüli és legkedvesebb
kincsük. Az ezüstöt és aranyat kedvezésből-e, vagy haragjukban tagadták
meg tőlük az istenek, nem tudom. Mégsem merném biztosan állítani, hogy
Germaniában egyetlen ér sem terem ezüstöt vagy aranyat: hiszen ki
kutatta? Birtoklására és használatára nem törekednek különösebben. De
azért látni náluk ezüstedényeket, melyeket követeknek és főembereknek
ajándékba adnak, ám ezeket éppúgy nem becsülik, mintha agyagból
volnának; bár a hozzánk legközelebb élők a kereskedelmi érintkezés miatt
becsben tartják az aranyat és az ezüstöt, s pénzünk bizonyos fajtáit
ismerik, sőt válogatnak is köztük: a bentebb lakók egyszerűbb és
régiesebb módon cserekereskedelmet folytatnak. A régi és jó ideje ismert
pénzt fogadják el, a rovátkoltat s a kettős fogattal díszítettet. Az
ezüstöt szívesebben veszik, mint az aranyat, nem egyéni kedvtelésből,
hanem mivel a közönséges, sőt hitvány árukkal kereskedők könnyebben
használhatják a nagy tömeg ezüstpénzt.
(6.) Még vasuk sincs valami sok, amint
fegyverzetükből következtetni lehet. Ritkán használnak kardot vagy
hosszabb lándzsát; gerelyt - vagy az ő nyelvükön: frameá-t - hordanak,
melynek csak keskeny és rövid hegye van vasból, de az olyan éles és oly
ügyesen kezelhető, hogy egyazon fegyverrel, amint a szükség kívánja,
közelről is, távolból is tudnak harcolni. Még a lovas is beéri pajzzsal
és frameával, a gyalogok meztelen felsőtesttel vagy könnyű katonai
köpenyben hajítófegyvereket is dobálnak, mégpedig egy-egy ember többet,
és mérhetetlen messzire hajítják. Senki sem fitogtatja felszerelését;
csak a pajzsokat különböztetik meg válogatott színekkel. Kevesüknek van
páncélja, alig egynek-kettőnek fém- vagy bőrsisakja. A lovak sem
termetükkel, sem gyorsaságukkal nem tűnnek ki. De nem is idomítják őket
különféle fordulatokra, ahogy nálunk szokás: egyenesen előre, vagy
egyetlen kanyarodással jobb felől hajtják meg őket, úgy zárván a kört,
hogy egyik se maradjon le. Mindent egybevéve a gyalogság nagyobb erőt
képvisel. Éppen ezért vegyesen harcolnak, hiszen kellőképpen megfelelnek
a lovascsata kívánalmainak is a fürge gyalogosok, akiket valamennyi
fiatal közül válogatnak ki és a csatarend előtt állítanak fel. Meg van
határozva a számuk is: százan-százan vannak egy járásból, éppen erről
nevezik is őket maguk között századoknak, és ami eleinte puszta szám
volt, az ma már név és tisztesség. A csatarend ékekben áll össze.
Meghátrálni a kijelölt helyről, ha ismét támadás lesz belőle,
fortélynak, nem félelemnek számít. Bajtársaik testét még kétes
kimenetelű csatákban is kimentik. A pajzs elhagyása a legsúlyosabb
gyalázat, és az így becstelenné vált férfi sem áldozaton, sem
tanácskozáson nem vehet részt, amiért is sokan, kik túlélték a háborút,
kötéllel vetettek véget gyalázatuknak.
(7.) Királyokat a nemes származás, vezéreket a
vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy
tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha
kitűnnek, ha élen járnak a harcban, - inkább példamutatásuk, mint
hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet. Egyébként fenyíteni,
megkötözni, de még megütni is csak a papoknak szabad, nekik sem
büntetésként vagy a vezér parancsára, hanem mintegy az isten
rendelkezéséből, aki - hitük szerint - ott áll a harcolók mellett, s
éppen ezért képmásait és a szent ligetekből előhozott bizonyos
ábrázolásokat magukkal viszik a csatába. És ami a bátorságnak legfőbb
serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az
osztagot vagy éket, hanem a családi és rokoni kapcsolat, így közvetlen
közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok
jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását. Kinek-kinek ők a
legszentebb tanúk, ők a leghatásosabb dicsérők; anyjukhoz, feleségükhöz
mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy
megvizsgálni a vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat.
(8.) A hagyomány szerint akárhány, helyéből már
kivetett és megingó csatasort az asszonyok állítottak helyre állhatatos
kérlelésükkel, keblük feltárásával és a fenyegető fogság mutatásával.
Ettől - asszonyaikra való tekintettel - még sokkal elviselhetetlenebbül
tartanak, olyannyira, hogy hathatósabban kötelezhetők le azok a törzsek,
amelyektől előkelő leányokat is szednek túszként. Sőt úgy vélik, még
valami jövőbe látó szent képesség is lakozik a nőkben, és ezért
tanácsaikat nem vetik meg, kinyilatkoztatásaikat nem hanyagolják el.
Láthattuk az isteni Vespasianus uralkodása alatt, hogy Veledát hosszú
ideig sokan istenségnek tartották; de régebben is Albrunát és több más
nőt vallásos tisztelettel vettek körül, nem hízelgésből, és nem is
mintha istennőkké akarták volna őket magasztosítani.
(9.) Az istenek közül leginkább Mercuriust tisztelik:
bizonyos napokon emberáldozatot is mutatnak be neki vallási törvényük
szerint. Herculest és Marsot kijelölt állatokkal engesztelik. A suebusok
egy része Isisnek is áldoz: nem sikerült felderítenem, mi az oka és
eredete ennek az idegen kultusznak, csak annyit, hogy a liburniai hajó
módjára alkotott istenszobor a szokás idegenből bevitt voltára utal.
Egyébként az égiek nagyságával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy az
isteneket falak közé zárják, vagy akármilyen emberi vonások
hasonlatosságára formálják: ligeteket és berkeket tisztelnek, mint szent
helyeket, és istenek nevével nevezik azt a titokzatosságot, amelyet
csak áhítatban látnak.
(10.) Az előjeleket és a jóslatokat a legnagyobb
mértékben figyelemre méltatják. A jóslatkérés gyakorlata egyszerű. Egy
gyümölcstermő fáról levágott ágat vesszőkre darabolnak, a vesszőket
pedig bizonyos jelekkel megkülönböztetvén, vaktában és találomra egy
fehér vászondarabra szórják. Ezután, ha közügyben kérnek tanácsot, a
törzs papja, ha pedig magánügyben, maga a családfő imádkozik az
istenekhez s az égre tekintve háromszor vesz fel egyet-egyet, majd a
felvett vesszőket az előzőleg beléjük vésett jel szerint értelmezi. Ha a
jelek tiltást fejeznek ki, abban az ügyben aznap már nem kérnek
jóslatot, ám ha engedélyt, akkor még az előjelektől is hitelesítést
várnak. Az itt is ismeretes, hogy a madarak hangjából és röptéből
útmutatást lehet kérni; sajátos szokása e népnek a lovaktól
remélt jövendölések és figyelmeztetések kipuhatolása. Ezek a
köztulajdonban levő lovak az említett ligetekben és berkekben
legelésznek: színük fehér, bármiféle embernek végzett munkától
érintetlenek; ilyenkor egy szent kocsi elé fogják őket, a törzs papja és
királya vagy fejedelme a nyomukba szegődik, s nyerítésüket és fújásukat
figyeli. Egyetlen más előjelnek sincs nagyobb hitele, nemcsak a nép,
hanem az előkelők, a papok szemében sem, mert önmagukat az istenek
szolgáinak, a lovakat pedig az isteni tervek tudóinak tartják. Van még
egy másik fajtája is az előjelek megfigyelésének: ezzel a súlyos háborúk
kimenetelét szokták tudakolni. Abból a törzsből, amellyel
háborúskodnak, valahogy foglyot ejtenek, és párviadalra kényszerítik
kiválasztott honfitársukkal - mindkettejüket hazai fegyverzetben: ennek
vagy annak a győzelmét előzetes döntésnek fogják fel.
(11.) Kisebb ügyekben a főemberek tanácskoznak, a
nagyobbakban mindnyájan, de úgy, hogy a főemberek előzőleg megtárgyalják
a nép előtt eldöntendő dolgokat is. Ha valami váratlan és hirtelen
esemény közbe nem jön, meghatározott napokon gyűlnek össze, újholdkor
vagy holdtöltekor, mert azt hiszik, ilyenkor a legkedvezőbb megkezdeni
az ügyek intézését. Nem is a napok számát tartják nyilván, mint mi,
hanem az éjszakákét. Így tűznek ki határnapokat, így állapodnak meg
időpontokban: szerintük az éjszaka vonja maga után a nappalt.
Szabadságukból fakad az a hiba, hogy nem egyszerre és nem is mintegy
parancsszóra gyűlnek össze, hanem még a második és a harmadik nap is
kárba vész az összeszállingózók késlekedése miatt. Amikor a tömegnek úgy
tetszik, összeülnek, mégpedig fegyveresen. A papok, akiknek ilyenkor a
fegyelmezésre is joguk van, csendet parancsolnak. Ezután meghallgatják a
királyt, vagy az idős, előkelő származású, hadi érdemekkel vagy
ékesszólással rendelkező főembereket: inkább tanácsbeli kezdeményezés
címén, semmint parancsolás jogán. Ha nem tetszik a vélemény, zajongással
utasítják vissza, de ha tetszik, összeverik frameáikat: az egyetértés
legmegtisztelőbb fajtája a fegyverekkel való helyeslés.
(12.) Lehet a tanács előtt vádat is emelni és
főbenjáró ügyet is előterjeszteni. A büntetést a bűnnek megfelelően
szabják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat,
harcban resteket és a fajtalankodókat iszapos mocsárba süllyesztik és
még rőzsét is dobálnak rájuk. A kétfajta halálbüntetésnek az a
rendeltetése, hogy a büntettet a megtorlással mintegy nyilvánosság elé
tárják, a gyalázatot pedig elrejtsék. De a csekélyebb vétségeket is
mérték szerint büntetik: akikre rábizonyul, lovaik és jószágaik bizonyos
számával bűnhődnek. A bírság egy részét a király vagy a közösség, más
részét pedig a sértett fél vagy a rokonság kapja. Ugyanezeken a
gyűléseken választják a főembereket is, akik járásonként és falvanként
igazságot szolgáltatnak: mindegyiküknek száz-száz kísérője van a népből
tanácsadóként, egyszersmind tekintélyük öregbítésére.
(13.) De minden dolgot, a közösségre tartozót
csakúgy, mint magánügyet, fegyveresen intéznek. Ám fegyvert csak az
szokott ölteni, akit a közösség már megfelelőnek ítélt. Ilyenkor a
gyűlés színe előtt vagy valamelyik főember, vagy az apa, vagy a rokonok
pajzzsal és frameával ékesítik az ifjút: ez náluk a toga, ez az ifjúság
első megtiszteltetése; eddig a családi otthon tagjai voltak, ezután a
közösségéi. A kiemelkedően nemes származás vagy az ősök nagy érdemei az
ifjaknak is biztosítják a főembernek kijáró méltóságot; a többiek
azokhoz csatlakoznak, akik megemberesedtek és már előbb bebizonyították
derekasságukat. Nem is szégyen a kísérők között mutatkozni. Sőt még
fokozatok is vannak a kísérői tisztségben annak ítélete szerint, akihez
szegődnek, és ugyancsak vetélkednek mind a kísérők, hogy melyiküknek jut
a főembernél az első hely, mind pedig a főemberek, hogy melyiküknek van
legtöbb és legbátrabb kísérője. Ez a méltóság, ez az erő - hogy mindig
válogatott ifjakból álló nagy csoport veszi őket körül, - békében dísz,
háborúban oltalom. És kinek-kinek nem csupán a maga törzsében, hanem a
szomszédos népek előtt is az ad hírnevet, az dicsőséget, ha kíséretének
számával és bátorságával kitűnik, mert követségek keresik fel és
ajándékokkal tisztelik meg őket, és puszta hírükkel akárhányszor szinte
háborúkat döntenek el.
(14.) Ha egyszer csatára kerül a sor, szégyen a
főemberre, ha vitézségben alulmarad, szégyen a kíséretre, ha kevésbé
vitéz a főembernél. És végképp, egész életre szóló becstelenség és
gyalázat a főembert túlélvén megtérni a csatából: őt védeni, oltalmazni,
a maguk vitézi tetteit is az ő dicsőségének tulajdonítani - legszentebb
esküjük. A főemberek a győzelemért harcolnak, a kísérők a főemberért.
Ha a közösség, amelyben születtek, hosszú békében és tétlenségben
tesped, a legtöbb nemesifjú önként keresi fel azokat a törzseket, melyek
akkor valamilyen háborút viselnek, mert nem is kedveli ez a nép a
nyugalmat, meg könnyebben is szereznek hírnevet veszedelmek között, s
nagy kíséretet is csak erővel s háborúval lehet megtartani, mivel
megkövetelik főemberük bőkezűségétől azt a bizonyos harci paripát, a
véres és győzelmet hozó frameát; a lakomák és az egyszerű, de bőséges
étkek ugyanis zsoldszámba mennek. Bőkezűségük anyagi alapját háborúval
és rablással teremtik elő. Arra, hogy földet szántsanak, vagy kivárják a
termést, nem is vennéd rá őket oly könnyen, mint arra, hogy kihívják az
ellenséget és sebeket szerezzenek; sőt a restség és tehetetlenség
jelének ítélik verejtékkel szerezni meg azt, amit vérrel megvehetnek.
(15.) Amikor nem háborúznak, sokszor vadászattal, de
még inkább semmittevéssel töltik az időt, alvásnak s evésnek adják
magukat; épp a legbátrabbak és legharciasabbak mit sem tesznek, rábízzák
a ház és az otthon és a földek gondját az asszonyokra, öregekre és a
család leggyengébb tagjaira; ők maguk tunyálkodnak, ami furcsa
kettőssége természetüknek, hogy tudniillik ugyanazok az emberek ennyire
szeretik a tétlenséget és gyűlölik a nyugalmat. Szokás e törzseknél,
hogy önként és egyénileg állatot vagy gabonát ajándékoznak a
főembereknek, ami - bár megtisztelésként fogadják, - a szükségletek
kielégítéséhez is hozzájárul. Kiváltképpen örvendeznek a szomszédos
népek ajándékainak, melyeket nemcsak egyének küldenek, hanem a közösség
is: válogatott lovakat, pompás fegyvereket, kitüntetéseket s
nyakláncokat; már pénz elfogadására is megtanítottuk őket.
(16.) A germánok népei nem laknak városokban, ez
eléggé ismert dolog, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik
érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy
forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszett nekik. Falvakat
építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és
érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így
védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben.
Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak
mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre. Némely
helyeket gondosabban kennek be oly tiszta és csillogó földdel, hogy az a
festést és színes vonalkázást utánozza. Föld alatti vermeket is szoktak
ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és
tárolóhelyül a termésnek, mivel a fagyok keménységét az ilyen helyek
enyhítik, és ha bármikor ellenség jön, azt pusztítja, ami szem előtt
van, az pedig, amit elástak, észrevétlen marad, vagy éppen azáltal
téveszti meg az ellenséget, hogy keresni kell.
(17.) Mindnyájan köpenyt viselnek, amelyet tűvel vagy
tű híján tüskével fognak össze: egyébként naphosszat ruhátlanul vannak
az égő tűzhely mellett. A legvagyonosabbakat ruhájuk különbözteti meg:
nem bőre szabott, mint a szarmatáké és a parthusoké, hanem feszes és az
egyes tagokat kiemelő. Vadállatbőrt is hordanak - a folyóparthoz
legközelebb lakók hanyagul, a távolabbiak választékosabban -, mivel a
kereskedők nem visznek hozzájuk finom ruhákat. A kiszemelt vadakat
megnyúzzák, bundájukra olyan állatok foltos irhadarabjait varrják,
melyeket a külső óceán és az ismeretlen tenger szül. És nem más a női
viselet sem, mint a férfiaké, csak éppen a nők inkább vászonruhát
öltenek, vörös csíkkal tarkítják és ruhájuk felső részét nem nyújtják
ujjassá, tehát csupaszon hagyják alsó- és felső karjukat, de még mellük
egy része is fedetlen.
(18.) Mégis szigorúak itt a házasságok, és
erkölcseiket egyetlen ponton sem lehetne inkább dicsérni. Mert majdnem
egyedüliek a barbárok között, akik egy feleséggel beérik, kivéve nagyon
keveseket, de azok sem a gyönyör kedvéért, hanem mert előkelőségük miatt
sokan környékezik meg őket házassági ajánlattal. Hozományt nem a
feleség ajánl fel a férjnek, hanem a feleségnek a férj. Ilyenkor ott
vannak a szülők és rokonok, és jóváhagyják az ajándékokat; nem asszonyi
csecsebecsének és nem a fiatal menyecske cicomázására szolgáló
ajándékokat, hanem marhát és felkantározott lovat és pajzsot, dárdával s
karddal. Ilyen ajándékok ellenében veszik át az asszonyt, és
viszonzásul az is valamilyen fegyvert visz magával férjének: ez a
legerősebb kötelék, ezek a titkos szertartások, ezek a házasságkötés
istenei, vélik. Hogy az asszonynak ne jusson eszébe, hogy kívül maradhat
a vitézi gondon és háborús eshetőségeken, már a házasélet megkezdését
kísérő szertartásokon figyelmeztetik: társnak szegődik a fáradalmakban s
a veszedelmekben; ugyanazt kell békében, ugyanazt háborúban tűrnie és
mernie; ezt jelzik a befogott ökrök, ezt a felkantározott ló, ezt az
ajándékozott fegyverek. Így kell élnie, így kell halnia: amit most
átvesz, sértetlenül és méltóképpen adja tovább gyermekeinek, aztán
menyei vegyék át, majd ismét származtassák át az unokákra.
(19.) Tehát jól védett szemérmességben élnek, a
látványosságok csábításai, a lakomák bujtogatásai nem rontották meg
őket. A titkos levelezést a férfiak éppen úgy nem ismerik, mint a nők. A
lakosság nagy számához képest fölöttébb kevés a házasságtörés;
büntetése azonnali és a férjre bízva: levágja az asszony haját, a
csupasz nőt rokonainak szeme láttára űzi ki a házból és az egész falun
végigkorbácsolja. Mert a szemérem áruba bocsátására nincs mentség: sem
szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem fog férjet
találni. Mert ott senki a vétkeken nem mosolyog, és a csábítást vagy
elcsábíttatást nem nevezik korjelenségnek. Még jobban élnek azok a
közösségek, amelyekben csak hajadonok mennek férjhez, és ahol az
asszonnyá válás reménye s vágya csak egyszer teljesedik be. Így egyetlen
férjet kapnak, amiképpen egyetlen testet s egyetlen életet, hogy ne is
gondoljanak többre, vágyakozásuk ne terjedjen tovább, és szinte ne is
férjüket, hanem a házasságot szeressék. A gyermekek számának
korlátozását vagy egyetlen megszületettnek a megölését is gyalázatnak
tartják; többet érnek itt a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.
(20.) Minden házban csupaszon és piszkosan nőnek fel
ilyen tagbaszakadttá, kiknek testalkatát csodálva nézzük. Mindegyiküket
tulajdon anyja szoptatja, s nem cselédekre vagy dajkákra bízzák őket. Az
urat és szolgát semmiféle nevelési kényeztetésről meg nem
különböztetnéd: ugyanúgy barmok között, ugyanúgy a földön cseperednek
fel, míg csak a kor külön nem választja a szabadon születetteket, az
érdem pedig a magáénak nem ismeri el őket. Az ifjak későn ismerkednek
meg a szerelemmel, éppen ezért kimeríthetetlen férfierejük. A leányokat
sem siettetik; ugyanolyan fiatalok, ugyanolyan nyúlánkok; mint egyenlő
társak, éretten lépnek nászra, és fiaikban a szülők ereje éled újra. A
nővérek gyermekeit egyformán megbecsüli nagybátyjuk és apjuk. Némelyek
szentebbnek és szorosabbnak is vélik ezt a vérségi kapcsolatot, és
amikor kezest szednek, inkább ilyeneket követelnek, mintha így erősebben
kézben tartanák a lelket és kiterjedtebben a családot. Mégis
kinek-kinek saját gyermekei az örökösei és utódai, mégpedig végrendelet
nélkül. Ha gyermek nincs, birtoklás tekintetében legközelebb a fivérek,
apai, majd anyai nagybátyák jönnek számításba. Minél több a rokon, minél
népesebb a sógorság, annál kedvesebb az öregkor, és a
gyermektelenségnek semmiféle jutalma nincs.
(21.) Szükségképpen vállalniuk kell az apa vagy a
rokon ellenségeskedéseit is, barátságait is, de nem maradnak
engesztelhetetlenek; mert még az emberölést is meg lehet váltani
bizonyos számú szarvasmarhával és aprójószággal, s a jóvátételt az egész
család veszi át, hasznára a köznek, mivel veszedelmesebb az
ellenségeskedés, ha szabadsággal jár együtt.
Nincs még egy nép, amely féktelenebbül hódolna a
társas együttlétnek és a vendégeskedésnek. Szerintük isten ellen való
vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete
szerint készített étellel fogadja az idegent. Ha elfogyott, az iménti
vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kísér: a
legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos:
ugyanolyan szívélyességgel fogadják őket. Ismerős és ismeretlen között
vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget. Szokás a távozó
vendég kérését teljesíteni, és fordítva: ugyanilyen könnyen kérnek is
tőle. Örülnek az ajándéknak, de nem számítják fel, amit adtak, és azért
sem éreznek lekötelezettséget, amit kapnak.
(22.) Amint felébrednek a többnyire délig elhúzódó
alvásból, tüstént megmosakodnak, általában meleg vízzel, mint olyan nép,
amelynél igen sokáig tart a tél. Mosdás után evéshez látnak:
mindenkinek megvan a helye és kinek-kinek a maga asztala. Ezután a
dolgukra mennek, vagy ugyanolyan gyakran lakomázni, mégpedig
fegyveresen. Senkire sem szégyen éjjel-nappal egyfolytában inni. Az
italos emberek közt gyakori civódásokat ritkán intézik el szóváltással,
gyakrabban gyilkos sebekkel. De az ellenségek összebékítéséről, rokoni
kapcsolatok létesítéséről és fejedelmek választásáról, végezetül a béke
és a háború dolgáról is többnyire lakomán tanácskoznak, mivel
meggyőződésük, hogy soha máskor nem nyílik meg jobban a lélek őszinte
gondolatokra s nem hevül fel nagyokra. Ez a nép nem csalárd és nem
ravaszkodó, a szabados tréfálkozás közepette feltárja szíve titkait, így
mindnyájan leplezetlenül és nyíltan gondolkoznak. Másnap újból
megtárgyalnak mindent, és üdvös mindkét időpont megválasztása:
mérlegelnek, mikor nem tudnak színlelni, határoznak, mikor nem
tévedhetnek.
(23.) Italuk árpa- vagy rozslé, melyet holmi
borfélévé erjesztenek, a parthoz legközelebb élők bort is vásárolnak.
Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs, friss vad vagy aludttej; költséges
felkészülés nélkül, ínycsiklandozó fűszerek nélkül verik el éhüket. A
szomjúsággal szemben nem ilyen mértékletesek. Ha kezük ügyébe adván,
amennyit megkívánnak, kiszolgálod részeges kedvüket, nem kevésbé könnyen
győzik le őket hibáik, mint a fegyverek.
(24.) Látványosságuk egyfajta és minden
összejövetelen ugyanaz: csupasz ifjak, akiknek ez játék, táncolva kardok
és meredező dárdák közé vetik magukat. A gyakorlat szerezte meg az
ügyességet, az ügyesség a tetszetősséget, mégsem kereset vagy díjazás a
cél: bármennyire merész is a féktelen játék, jutalma a nézők
gyönyörködése. A kockázást - és ezen csodálkozhatnánk! - józanul, mint
komoly dolgot művelik és oly elvakultan nyernek vagy veszítenek, hogy
mikor már mindenük kifogyott, a legutolsó dobással szabadságukról és
testükről döntenek. A vesztes önként szolgaságot vállal: még ha
fiatalabb, még ha erősebb is, eltűri, hogy megkötözzék és eladják.
Ennyire megmakacsolják magukat ily fonák dologban; ők maguk hűségnek
mondják. Az így szerzett rabszolgákat kereskedők útján továbbadják, hogy
magukat is mentesítsék győzelmük szégyenétől.
(25.) Egyébként a rabszolgákat nem a mi szokásunk
szerint foglalkoztatják, kijelölvén a ház népén belül a tennivalókat:
ki-ki önállóan irányítja a maga háztartását, a maga otthonát. Az úr
bizonyos mennyiségű gabonát vagy jószágot, vagy ruhaanyagot ró ki rá,
mintegy bérlőjére, és a rabszolga eddig engedelmeskedik: a többi házi
munkát az asszony és a gyermekek látják el. A rabszolgát ritkán
korbácsolják meg, verik bilincsbe és fenyítik kényszermunkával: meg
szokták ölni, nem fegyelmezés végett és szigorúságból, hanem
felindulásból és haragjukban, mint az ellenséget: csakhogy ezt
büntetlenül tehetik. A felszabadítottak nem sokkal állnak a rabszolgák
fölött; ritkán van bármi súlyuk a házban, soha a közösségben, kivéve
természetesen azokat a törzseket, amelyek királyi hatalom alatt élnek.
Ezeknél ugyanis mind a szabad születésűek, mind a nemesek fölé hágnak: a
többinél a felszabadítottak egyenlőtlen helyzete a szabadság
bizonyítéka.
(26.) A pénzügyleteket és uzsorakamatot nem ismerik, s
éppen ezért jobban is megtartják e tilalmat, mintha ki volna mondva. A
földeket a lakosok számának megfelelően a közösség veszi birtokba, majd
egymás között rang szerint felosztják. A mezőségek kiterjedése könnyűvé
teszi a felosztást. A szántót évenként változtatják, és még marad is
föld. Mert nem versengenek a termékeny és tágas határral, hogy
gyümölcsöt telepítsenek és réteket hasítsanak ki és kertet öntözzenek:
csak a vetést parancsolják rá a földre. Ezért még az évet sem ugyanannyi
szakaszra tagolják: a télnek, tavasznak és nyárnak van jelentése és
megjelölése, az ősz neve és javai egyaránt ismeretlenek.
(27.) A temetkezés mentes minden fényűzéstől: csak
arra ügyelnek, hogy a híres férfiak holttestét meghatározott fákkal
égessék el. A máglyarakást sem ruhákkal, sem illatszerekkel nem tetézik:
kinek-kinek a fegyvereit, némelyek máglyatüzére a lovát is ráteszik. A
sírhalmot gyep magasítja; a magasba törő és megmunkált emlékművek adta
megtiszteltetést megvetik, mint ami teherként nehezedik az elhunytra. A
jajveszékelést és a könnyezést gyorsan, a gyászt és a szomorúságot
lassan hagyják abba. Asszonyoknak gyászolni illik, férfiaknak emlékezni.
Ez az, amit általánosságban valamennyi germán
eredetéről és szokásaikról megtudtunk; most az egyes törzsek
intézményeit és rítusait fogom tárgyalni, mennyiben különböznek
egymástól, és azt, hogy mely törzsek vándoroltak Germaniából Galliába.
(28.) A gallok hatalma, mint legtekintélyesebb
forrásunk, az isteni Iulius írja, egykor erősebb volt, ezért elhihető,
hogy gallok is keltek át Germaniába. Mert ugyan mennyiben akadályozhatta
meg a folyó, hogy bármely törzs, ha megerősödött, elfoglalja és
felcserélje a még gazdátlan és semmiféle királyi hatalommal el nem
határolt területeket? Tehát a Hercyniai-erdő, a Rhenus és a Majna folyó
közti területet a helvétek, a távolabbiakat a boiok foglalták el; mind a
kettő gall törzs. Máig fennmaradt a Boihaemum név, és bár lakosai
megváltoztak, jelzi a hely régi emlékezetét. De hogy az araviscusok
vándoroltak-e Pannoniába az osusok germán törzse mellől, vagy az osusok
az araviscusok mellől Germaniába - hiszen máig azonos a nyelvük,
azonosak intézményeik, szokásaik -, bizonytalan, mivel valamikor az
egyforma szükség és szabadság közepette ugyanaz volt mindkét parton a jó
s a rossz. A treverek és nerviusok buzgón igénylik maguknak a germán
eredetet, mintha e vér szerinti dicsőség birtokában elkülönülhetnének a
gallok hasonlóságától és tehetetlenségétől. A tulajdonképpeni
Rhenus-partot kétségtelenül germán népek lakják: vangionok, tribocusok,
nemesek. Az ubiusok sem szégyenlik eredetüket, bár érdemeik miatt római
colonia rangjára emelkedtek, és alapítójuk nevéről szívesebben mondják
magukat "agrippinensisieknek": régen átkeltek, és kipróbált hűségük
bizonyságául közvetlenül a Rhenus bal partján kaptak telephelyet, hogy
őrködjenek, nem, hogy őket kelljen őrizni.
(29.) Mindeme törzsek közül a vitézségben legkiválóbb
batavusok nem is annyira a parton laknak, mint inkább a Rhenus egy
szigetén: egykor a chattusok népéhez tartoztak, de belső meghasonlás
következtében ezekre a helyekre telepedtek át, hogy itt a római
birodalom részévé váljanak. Ma is becsülik és a régi szövetségest
megillető kiváltságokkal tisztelik meg e törzset, mert sem adóval meg
nem alázzák, sem adóbérlő nem sanyargatja őket, mentesek a terhektől és
hozzájárulásoktól, és csak harctéri igénybevételre tartalékolják, támadó
és védő fegyverként háború idejére teszik félre őket. Ugyanilyen
engedelmességi viszonyban él a mattiacusok törzse is, mert a római nép
nagysága a birodalom tiszteletét túlvitte a Rhenuson és túl a régi
határokon. Tehát az ő partjukon élnek, ott vonul határuk, de szívükben s
lelkükben velünk együtt vannak, egyebekben hasonlóan a batavusokhoz,
csak éppen országuk földje és éghajlata következtében hevesebb
természetűek.
Nem számítanám Germania népei közé, bár a Rhenuson s a Danuviuson túl telepedtek meg, az úgynevezett decumates agri megművelőit:
a legkönnyelműbb és szegénységük folytán merész gallok foglalták el ezt
a kétes birtoklású földet; majd a határ megvonása s az őrállomások
előretolása óta mint a birodalom kiszögellését és a provincia részét
tartják őket számon.
(30.) Ezeken túl a Hercyniai-erdőtől kezdve a
chattusok a terület birtokosai, nem annyira lapályos és mocsaras
helyeken, mint a többi törzs, amelyek felé Germania kitárul; megmaradnak
ugyan a dombok, de lassan ritkulnak, és a Hercyniai-erdő végig is
kíséri, és le is teszi chattusait. Keményebb e törzs fiainak a teste,
feszesek tagjaik, fenyegető a tekintetük, és mozgékonyabb a szellemük.
Ahhoz képest, hogy germánok, eléggé értelmesek és ügyesek: elöljáróikat
választják, hallgatnak rájuk, ismerik a hadrendet, felismerik a kellő
alkalmat, el tudják halasztani a rohamot, beosztják a napot, sáncok közt
töltik az éjszakát, a hadiszerencsét a kétes, a férfiasságot a biztos
dolgok között tartják számon, és ami a legritkább és csak a római
fegyelemnek jutott ki: inkább hagyatkoznak a vezérre, mint a seregre.
Minden erejük a gyalogság, melyet fegyveren kívül vasszerszámokkal és
élelemmel is megraknak: mások szemlátomást harcba mennek, a chattusok
háborúba. Ritka a portyázás és a véletlen csatározás. Igazában a
lovascsapatok szoktak gyorsan győzelmet aratni, gyorsan hátrálni: a
gyorsaság a félelemmel határos, a latolgatás az állhatatossághoz
közelebb.
(31.) Más germán népeknél is művelik - de csak ritkán
és egyes emberek személyes bátorságának jeleként - azt, ami a
chattusoknál általános szokás: mihelyt felserdülnek, megnövesztik
hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le
arcuk fogadott és a férfias erénynek szentelt külsejét. Vér és zsákmány
után szabaddá teszik homlokukat: úgy mondják, csak ezzel fizettek meg
születésükért s váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez; aki gyáva és
harcra alkalmatlan, azon megmarad a bozont. A legbátrabbak ezenkívül még
vasgyűrűt is hordanak - gyalázat ez népüknek! -, mintegy bilincs
gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magukat.
Nagyon sok chattusnak tetszik ez a külső, és még meg is őszülnek így
megjelölve, miközben ellenség és barát egyaránt mutogat rájuk. Ők
kezdenek minden ütközetet; ez mindig az első csatasor; szokatlan
látvány, mert még békében sem szelídülnek nyájasabbá. Egyiknek sincs
háza vagy földje, vagy más valamire gondja: akihez éppen betérnek, attól
kapnak ételt, szórják a másét, mit sem törődnek magukkal, míg csak a
vértelen öregség alkalmatlanná nem teszi őket ily kemény vitézi életre.
(32.) Legközelebb a chattusokhoz, a már biztos
mederben folyó és határnak elégséges Rhenus mellett, az usipusok és
tencterek laknak. A tencterek a germánok szokásos hadi erényein túl
lovaglási készségükkel is kiválnak, és nem nagyobb a chattus gyalogosok
híre, mint a tencter lovasoké. Így rendezték el az ősök, az utódok
utánozzák. Játék a gyermekeknek, versengés az ifjaknak: kitartanak
mellette az öregek. A háznéppel, házzal és az örökösödési jog szerint
hagyományozható más dolgokkal együtt a lovak is átszállnak: átveszi a
fiú, de nem - mint egyebeket - a legidősebb, hanem aszerint, hogy melyik
harciasabb és különb.
(33.) A tencterek szomszédságában valamikor a
bructerek éltek: most - azt beszélik - chamavusok és angrivariusok
vándoroltak be, miután a szomszéd törzsek egyetértésével elűzték és
teljesen kiirtották a bructereket, már akár fennhéjázásuk gyűlölete,
akár a zsákmány édessége volt az ok, akár holmi nekünk szóló isteni
kedvezés: mert még a csata látványát sem irigyelték tőlünk.
Hatvanezernél többen estek el, nem római fegyverektől, hanem - ami ennél
nagyszerűbb, - gyönyörködtetésünkre s szemünk láttára. Maradjon meg,
kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk
érzett szeretet, hát legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet
rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse,
mint ellenségeink viszálykodását.
(34.) Az angrivariusokhoz és chamavusokhoz hátulról a
dulgubinusok, chasuariusok és egyéb, ritkábban emlegetett törzsek
csatlakoznak; elölről a frízek váltják fel őket. A két törzs területét
egész az óceánig a Rhenus szegélyezi, de ők laknak még a hatalmas tavak
körül is, melyeket már római hajóhadak is bejártak. Sőt itt még az
óceánt is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules
oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi
nagyszerű van valahol, azt egyetértőleg az ő hírének szoktuk
tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az
óceán ellene szegült annak, hogy őt s vele együtt Herculest kutassák.
Később senki sem tett kísérletet, s jámborabb és tisztelettudóbb
dolognak tetszett az istenek tetteit elhinni, mint tudakolni.
(35.) Eddig ismerjük Germaniát nyugat felé; északon
hatalmas ívben kanyarodik vissza. Első helyen mindjárt ott van a
chaucusok törzse, melynek földje a frízekénél kezdődik és a part egy
részét is elfoglalja ugyan, mégis valamennyi ismertetett törzs határa
mentén terül el, míg végül egészen a chattusokig ível. Ezt a roppant
földterületet nemcsak megszállva tartják a chaucusok, hanem be is
töltik: a germánok között ez a legtekintélyesebb nép, amely inkább
igazságosságával szeretné megvédeni nagyságát. Nem vágyakozók, nem
telhetetlenek, békésen visszahúzódva nem idéznek elő háborút, rablással
vagy fosztogatással nem pusztítanak. Férfiasságuk és erejük legfőbb
bizonyítéka, hogy felsőbbségüket nem jogtalankodással akarják
biztosítani. Mégis készen áll valamennyiük fegyvere, és ha szükséges, a
roppant gyalogos- és lovassereg; de békében is ugyanez a hírük.
(36.) A chaucusok s chattusok oldalában a cheruscusok
háborítatlanul táplálták a túlságos és ernyesztően hosszú békét, de ez
inkább kellemes, semmint biztonságos állapot volt, mert hatalmaskodók és
erősek között hiba nyugton ülni: ahol az ököl uralkodik, ott a
mértéktartás és jogszerűség nem az erősebb erénye. Így az egykor derék
és igazságszerető cheruscusokat most tehetetlennek és ostobának mondják,
a győztes chattusok szerencséjéből pedig okosság lett. A cheruscusok
bukása magával rántotta a szomszédos törzset, a fosusokat is: a bajban
egyenrangú társak, míg jó dolgukban alájuk voltak rendelve.
(37.) Germaniának ugyanezt a kiöblösödését az óceán
közvetlen közelében a kimberek lakják. Kicsiny most e törzs, de
dicsősége nagy, s a régi hírnév nyomai szerte megvannak: mindkét parton
téres táborok, melyeknek kerületéből most is lemérhetnéd a nép sokaságát
s hadi erejét, és egy oly nagy kirajzás hitelét. Hatszáznegyvenedik
évét élte városunk, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo
consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől
Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáztíz
év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán
sok volt mindkét részről a veszteség. A samnisok, a punok, Hispania vagy
Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban
emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán
szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a
Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát
Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót
és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust,
egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és
vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg
őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus,
Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant
fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a
mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók
téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek
voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken
szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.
(38.) Most a suebusokról kell szólnunk, akiknek népe
nem egységes, mint a chattusoké vagy tenctereké, mert Germania nagyobb
részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak
tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket. E népnek az az
ismertetőjele, hogy ferdén fésülik és csomóba kötik a hajukat; így lehet
megkülönböztetni őket a többi germántól, így a szabad születésű
suebeket szolgáiktól. Más törzseknél ritka jelenség ez és csak az ifjak
körében fordul elő, akár valamilyen sueb rokonság okán, akár - ami
gyakran megesik, - utánzásból; a suebek bozontos haja egészen ősz
korukig hátra van csavarva és gyakorta épp a fejük búbján csomóba kötve;
a főembereké még díszesebb. Ez náluk a szépségápolás, de ártalmatlan,
mivel nem azért művelik, hogy szeressenek és őket szeressék, hanem hogy
bizonyos magasságot érjenek el és félelmet keltsenek; mikor háborúba
mennek, az ellenség szemére gondolva díszítkeznek tekintélyesebbre.
(39.) A semnonok tartják magukat a legősibb és
legismertebb sueb törzsnek: régiségük hitelét vallási szokásaik
erősítik. Meghatározott időben az elődök szertartásaitól és ősrégi
félelemtől megszentelt erdőben gyűlnek össze az azonos nevű és egy
vérből származó törzsek követségei, és közös emberáldozattal elevenítik
fel barbár szertartásuk borzasztó hagyományát. Másképpen is tisztelettel
adóznak a bereknek: senki nem léphet be, csak megkötözve, hogy mintegy
alárendeltségét és az istenség hatalmát példázza. Ha véletlenül elesik,
sem más segítségével, sem magától nem szabad felkelnie: a földön
hemperegnek ki. Az egész babonaság arra utal, mintha innen származna
népük, itt volna a mindeneken uralkodó isten, a többi csak alattvaló és
szolga. Tetézi a tekintélyt a semnonok sorsának alakulása: száz járást
laknak, s nagy tömegük okozza, hogy a suebek fejének hiszik magukat.
(40.) Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk
teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem
engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak
biztonságukról. A reudignusokat és avionokat, az angliusokat és
varinusokat, az eudosokat, suardonokat és nuitonokat pedig folyók vagy
erdők védelmezik. Nincs is semmi említésre méltó az egyes törzsekről,
csak az, hogy közösen tisztelik Nerthust, vagyis a földanyát, akiről azt
hiszik, hogy beleavatkozik az emberi dolgokba, ellátogat a népekhez. Az
egyik óceáni szigeten van egy szűzi berek s abban ruhákkal letakarva
egy felszentelt szekér: csak egyetlen pap érintheti. Ő észleli az
istennő jelenlétét a szentélyben, s nagy tisztességgel kíséri, amint
tehénfogatán vonul. Az öröm napjai ezek, örvendez minden hely, amelyet
bevonulásra és megszállásra méltat. Nem mennek háborúba, nem öltenek
fegyvert, elzárnak minden vasat; a béke és nyugalom csak addig
ismeretes, csak addig kedvelt, míg ez a pap a halandókkal való
társalkodással betelt istennőt templomának vissza nem adja. Ezután a
szekeret és a ruhákat, sőt - ha akarod hinni, - még az istenségeket is
lemossák egy félreeső tóban. Szolgák segédkeznek, akiket ugyanez a tó
mindjárt el is nyel. Innen a titkos rettegés, a szent tudatlanság, hogy
mi is az, amit csak a halálra szántak látnak.
(41.) A suebeknek ez a vidéke már Germania távolibb
tájaira nyúlik: szomszédos vele, hogy miként kevéssel előbb a Rhenust,
úgy most a Danuviust kövessem, a hermundurok törzse, Róma hívei, épp
ezért ők az egyedüli germánok, akik nemcsak a parton kereskednek, hanem
beljebb és Raetia provinciának virágzó telepes városában is. Mindenfelé
átkelnek a Danuviuson, mégpedig őrség nélkül; és míg a többi törzsnek
csak fegyvereinket s táborainkat mutatjuk, ezeknek házakat s birtokokat
kínáltunk, pedig nem is kívánják. A hermundurok földjén ered az Albis,
az egykor sokat emlegetett és jól ismert folyó; most éppen csak hallani
róla.
(42.) A hermundurok mellett a naristusok, távolabb a
markomannok és a quadok élnek. Különösen a markomannok híre és hatalma
nagy; még lakóhelyüket is vitézségükkel szerezték: elűzték egykor a
boiokat. De a naristusok vagy quadok sem fajzottak el. Ez Germaniának
mintegy a homloka, amíg a Danuvius szegélyezi. A markomannoknál s a
quadoknál egész a mi időnkig megmaradtak a tulajdon törzsükből való
királyok, Maroboduus és Tuder híres nemzetsége (ma már idegeneket is
eltűrnek), de a királyok ereje és hatalma Róma akaratától függ. Ritkán
segítjük őket fegyverrel, gyakrabban pénzzel, az sem kevésbé hathatós.
(43.) Visszafelé a markomannok és quadok hátában a
marsignusok, cotinusok, osusok, burusok zárják le a sort. Közülük a
marsignusok és burusok nyelvben és életmódban a suebekhez hasonlítanak; a
cotinusokra a gall, az osusokra a pannoniai nyelv bizonyítja rá, hogy
nem germánok, valamint az, hogy eltűrik az adót. Az adók egy részét a
szarmaták, más részét a quadok róják ki rájuk, mint idegenekre; a
cotinusok, hogy még több okuk legyen a szégyenkezésre, vasat is
bányásznak. S mindezek a népek csak kevés mezőséget, különben erdőket,
hegycsúcsokat s hátságokat szálltak meg. Suebiát ugyanis egy folyamatos
hegyhát szakítja meg és vágja ketté: ezen túl igen sok törzs él, közülük
a lugiusoknak több közösségre szétoszló neve hatolt legmesszebbre. Elég
lesz a legerősebbeket megneveznünk: hariusok, helveconok, manimusok,
helisiusok, nahanarvalok. A nahanarvaloknál egy ősidők óta tisztelt
berket mutogatnak: elöljárója egy női ruhát viselő pap, de az isteneket -
római értelmezés szerint - Castornak és Polluxnak mondják. Ilyen
jellegű isteni hatalmuk; nevük Alci. Nincsenek szobraik, semmi
nyoma náluk idegen babonának, mégis testvéreknek, ifjaknak tisztelik
őket. Egyébként a hariusok nemcsak erősebbek az imént felsorolt
népeknél, hanem oly bőszek, hogy velük született vadságukat alkalmilag
még ügyességgel is fokozni igyekeznek: pajzsuk fekete, testük be van
festve, a sötét éjszakát választják ütközetre, s gyászos seregüknek
puszta riasztó hatásával és árnyékszerűségével rettegést keltenek, mivel
egyetlen ellenségük sem viseli el ezt a megdöbbentő és szinte alvilági
látványt, mert minden ütközetben elsőnek a szem veszt csatát.
(44.) A lugiusoktól északra a gotonok élnek királyaik
alatt, kissé már feszesebbre fogva, mint a többi germán törzs, de még
mindig nem szabadság híján. Mindjárt ezután, az óceán felől, a rugiusok
és lemoviusok; mindezekre a törzsekre jellemző a kerek pajzs, rövid kard
és a királyoknak való engedelmeskedés.
Majd a suionok közösségei következnek, közvetlenül az
óceán partján: férfiaikon és fegyvereiken kívül hajóiknak köszönhetik
hatalmukat. Sajátos a hajók formája: a hajótest mindkét végén kiképzett
orr kikötésre bármikor kész homlokrészt biztosít. Nem is vitorlát
alkalmaznak és az evezőket sem sorban erősítik az oldalakhoz: mint
némely folyón szokás, kötetlenül és szükség szerint cserélhetően, hol
itt, hol ott vannak az evezők. Náluk a gazdagságnak is becsülete van,
épp ezért egy személy uralkodik, akinek már megszorítások nélkül és
feltétlenül kötelesek engedelmeskedni. A többi germán néptől eltérően
itt a fegyverek sincsenek a köznép kezében, hanem elzárva őrizet,
mégpedig egyetlen szolga őrizete alatt, mivel a hirtelen ellenséges
támadásokat megakadályozza az óceán, továbbá a henyélő fegyveres
csapatok könnyen garázdálkodhatnak; ezért nem hasznos a királynak, ha
akár előkelő, akár szabad születésű, vagy akár csak felszabadított
személyekre bízza a fegyvereket.
(45.) A suionoktól északra más a tenger, lomha és
csaknem mozdulatlan; azt hiszik, hogy ez övezi és zárja körül a föld
kerekségét, mivel a már lenyugvó nap utolsó fénye napkeltéig annyira
világos, hogy elhomályosítja a csillagokat. A babonás meggyőződés azt is
hozzáteszi, hogy ezenfelül még a kiemelkedő napnak a hangját is
hallani, s a lovak alakját és fejük sugarait látni. Addig, - és ez igaz
híresztelés, - csak addig tart a világ.
Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius
törzsek földjét nyaldossa a víz: rítusaik s szokásaik a suebekéhoz,
nyelvük a britanniaihoz áll közelebb. Az istenek anyját tisztelik.
Babonás hitük jelvényeként vadkanképmást viselnek: ez fegyverek s
mindenféle más védelem helyett még az ellenség gyűrűjében is mentesíti a
gondoktól az istennő hívét. Ritkán használnak vasfegyvert, gyakrabban
dorongot. A germánok szokott kényelmességéhez képest kitartóbban
termesztenek gabonát s egyéb növényeket. De még a tengert is kutatják és
ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a
maguk nyelvén glaesum-ot gyűjtögetnek. Mint afféle
barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is
tudták meg; sőt sokáig a tengertől kivetett egyéb dolgok között hevert,
míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják:
durva állapotában szedik, megformálatlanul továbbítják s csodálkozva
veszik el az árát. Mégis megállapítható, hogy fának a nedve, mivel
gyakorta látszanak benne bizonyos állatok, valamint madarak, amelyek
belekerültek a nedvbe, majd a hamarosan megszilárduló anyagban rekednek.
Úgy gondolnám tehát, hogy miként Kelet rejtett tájain, ahol minden
tömjént és balzsamot izzad, úgy a Nyugat szigetein s földjein is, a
különösen termékeny ligetekben és erdőkben vannak olyan anyagok, melyek
az alacsonyan járó nap sugaraitól kisajtolódva és folyékonnyá válva a
közeli tengerbe csorognak, és melyek a viharok erejétől a szemközti
partokra vetődnek ki. Ha a borostyánkő természetét közelébe vitt tűzzel
vizsgálod, fáklya módjára meggyullad s lángot vet, zsírosat és
illatosat; majd mintegy szurokká vagy gyantává nyúlósodik.
A suionok után a sithonok törzsei következnek. Minden
tekintetben hasonlóak, csak abban különböznek, hogy asszony az
uralkodójuk: ennyire elfajzottak nemcsak a szabadságtól, de még a
szolgaságtól is.
(46.) Itt van Suebia határa. Nem tudom, vajon a
peucinusok, venedusok és fennusok törzseit a germánokhoz vagy a
szarmatákhoz soroljam-e, bár a némelyektől bastarnáknak nevezett
peucinusok nyelvben, életmódban, lakóhely és házak dolgában olyanok,
mint a germánok. Piszok mindenütt és eltompultság az előkelők között. A
vegyes házasságok következtében külsejük némileg a szarmatákéhoz torzul.
A venedusok sokat átvettek szokásaikból, mert a peucinusok és a
fennusok közt vonuló erdőkben és hegyekben rablók módjára portyáznak.
Mégis inkább a germánok közé sorolandók, mivel állandó házakat építenek,
pajzsot hordanak, és örömmel használják lábukat, élnek gyorsaságával;
ami mind megkülönbözteti őket a szekéren s lovon élő szarmatáktól. A
fennusok szörnyen vadak, gyalázatosan szegények: nincs fegyverük, nincs
lovuk, nincs otthonuk; élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a
föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el,
s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová
elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s
viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi
vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az
öregeket. De ezt különb boldogságnak tartják, mintha a földeken
nyögnének, házakkal vesződnének, a maguk s mások vagyonát remény s
félelem közepette forgatnák: biztonságban az emberektől, biztonságban az
istenektől, a legnehezebb dolgot érték el, azt, hogy még vágyakozásra
sincs szükségük.
Minden egyéb már mese: az, hogy a hellusiusok és
oxionok arca mint az emberé, testük és tagjaik mint az állaté. Ezt én
mint bizonytalan dolgot eldöntetlenül hagyom.